Alapvető tartozékok: Történelmi fejlesztés és alkalmazás
Az alapvető sugárzásérzékelő műszerek eredete az emberi társadalom fejlődésének legkorábbi szakaszába nyúlik vissza. Egy letört ág megmagyarázhatatlan mozgásának véletlen megfigyelése a kézben arra késztette az ókori civilizációkat, hogy ezt a jelenséget olyan kulcsfontosságú életproblémák megoldására használták fel, mint például a víz megtalálása vagy a csordák nyomon követése. Ugyanilyen empirikus módon fedezték fel a húrra felfüggesztett súly erejét is.
Pitchfork: A gallytól a modern szerszámig
Az első és legrégebbi szívóeszköz a villák. Bot formájában említik őket az ókori történelem és a bibliai hagyományok. Egyes afrikai és polinéziai törzseknél a forgó vagy metsző hosszú botok használata napjainkig fennmaradt. Az enyhén hajlított rudakat, mint amilyeneket a korai felfedezők, például Penet is használtak, a 18. század végéig széles körben használták.
Idővel észrevették, hogy az úgynevezett villás villák – amelyeket két pálca összeillesztésével vagy egy természetes villás ág felhasználásával alakítanak ki – sokkal alkalmasabbak a munkára. Amikor egy ilyen ág végeit megfeszítjük a kezekben, a műszer forogni kezd, vagy hirtelen felfelé vagy lefelé mozog bizonyos földalatti sugárzások (például víz vagy ércek) jelenlétében.
A favillák jellemzői
- Fa választék: A hagyományos kutatók leggyakrabban a fűzfát vagy a mogyorót választják.
Az ipar fejlődésével a fa lassan átadja helyét a fémnek. A 17. és 18. századból származó történelmi beszámolók sokféle szerszámot mutatnak be, sőt kísérleteket is tettek olló, fogó, órarugók vagy spirálacélhuzalok használatára. A szakirodalomból érdekes információ, hogy a keményen szárított kolbászt alkalmanként kísérleti célokra használták. Változott a tartás módja is: az alsó markolattól (tenyérrel felfelé), a felső markolat felett, egészen az ujjhegyekkel való tartás speciális technikáiig, mint például Bleton kutató.
Ma már különféle szabadalmaztatott acélhuzalból készült modellek (vastagság 0,5-1,5 mm) megtalálhatók a külföldi szaküzletekben. Leggyakrabban mozgatható görgők (hüvelyek) vannak a fogantyúkon, hogy elkerüljék a tenyér közvetlen érintkezését a műszer karjaival.
Szögletes (L) villák
Egy speciális kategória a téglalap alakú villákból áll. Két független fémhuzalból állnak (vastagság 3-5 mm), amelyek derékszögben vannak meghajlítva. A hosszabb kar általában 30 és 40 centiméter közötti, míg a rövidebb kar (kb. 12 centiméter) a kezében van. Vízszintesen és párhuzamosan tartják a test előtt, 20-25 centiméter távolságban. Amikor találkozik a kívánt tárggyal, a vezetékek vonzzák magukat és keresztezik egymást. Nagyon fontos, hogy munka közben a kezek ne nyomódjanak a testhez, mert akkor az ellenkező hatás jön létre, hogy taszítják a vezetékeket egymástól.
Inga: A matematikai ingától az érzékeny érzékelőig
Az inga bármilyen súly, amely szabadon lóg egy húron. Használata már a Római Birodalomban ismert volt, és feltételezik, hogy a gyakorlat az ókori Kínából és Indiából származik. A 19. század elején Gerboin professzor megpróbálta bemutatni a csővezetéket a Francia Tudományos Akadémiának, de az akkori tudományos közösség elutasította. Ennek a hangszernek az igazi népszerűsítését a híres kutató, Mermet apát (1866–1937) érte el, meghatározva működésének kulcsfontosságú törvényeit.
Fontos különbséget tenni a közönséges fizikai inga és a dömpingműszer között. Míg a matematikai ingára szigorú fizikai törvények vonatkoznak, addig az úgynevezett sziderális (radiesztetikus) inga egy érzékeny ember kezében dacol a megfelelő oszcillációval. Lelassul, megáll, irányt változtat, sugárzás alapján ellipsziseket, szabálytalan köröket rajzol.
Anyagok és kivitelezés
A medál készülhet fémből (acél, sárgaréz, réz, ezüst, arany), fából, márványból, kvarcból, borostyánból vagy üvegből. Léteznek üreges „próba” modellek is (Mermet inga), amelyekbe a kívánt anyagból mintát helyeznek el, valamint Heime professzor által konstruált bonyolultabb modellek beépített kondenzátorokkal.
Forma és tömeg
Úgy gondolják, hogy az ideális forma aerodinamikus - gömb alakú, alul egy végső tüskével. A műszer függőleges tengelyének tökéletesen szimmetrikusnak kell lennie. A súly általában 10 és 100 gramm között változik, így a fokozott érzékenységűek a nehezebb műszereket részesítik előnyben, mint az ellenőrizetlen oszcillációkat.
A cérnának, zsinórnak vagy fémláncnak, amelyen az inga függ, rendkívül rugalmasnak kell lennie, hogy ne akadályozza a műszer mozgását, és az ajánlott hosszúság ritkán haladja meg a 20 centimétert. Érdekesség a gyakorlatból, hogy a mozgások, vagyis a függővonal amplitúdói jelentősen megnőnek, ha a műszert használat előtt enyhén felmelegítjük a kezében, ami megkönnyíti az alacsonyabb kezdeti érzékenységűek dolgát.
